Egy kis panzióból reggel kijelentkezik egy vendég. A recepciós érdeklődik:
- Hogy érezte magát nálunk, uram?
- Szörnyen. - feleli a fickó. - Az éjjel alig aludtam.15 percenként arra riadtam, hogy valami dübörög.
Nem sokkal ezután jön egy fiatal pár, őket is megszólítja az alkalmazott:
- Jó reggelt! Remélem, sikerült kipihenni magukat nálunk!
- Sajnos nem. - feleli a fiatalember. - Valaki a szomszéd szobában olyan hangosan horkolt, hogy negyedóránként átkopogtunk a falon, hogy hagyja abba.

Egy számítástechnikai boltba bejön egy öreg néni és kér egy Hajdú számítógépet! Megkérdezik tőle, hogy nem szárítógépet keres véletlenül, mert a szomszéd üzletben ilyesmiket árulnak. Nem, neki Hajdú számítógép kell!
Megkérdezik tőle hogy, miért pont Hajdú-t kér?
- Mert otthon minden Hajdú, fiam! Te már biztos nem tudod mi az a márkahűség!

Nyáron, nagy melegben mentünk bevásárolni.
Ahogy bekanyarodtunk a Tesco parkolójába, a kormány gömbcsuklója kiugrott. A férjem nagy nehezen azért beparkolt, mondta, hogy amíg bevásárolok megjavítja a kocsit. Ahogy visszafelé toltam a bevásárlókocsit,láttam, hogy az autónk eleje fel van emelve, és alatta fekszik a férjem.
Kilóg a kocsi alól két szőrös lába, és rövidnadrágjából kikandikál a szerszáma. Néhány szájtáti meg ott vigyorgott. Leguggoltam, és egy gyors mozdulattal visszapakoltam a helyére.
Ahogy felálltam, ott láttam állni a férjemet az autó túloldalán.
Hosszúnadrágban!
Rövidnadrágban a szerelő volt. Három öltéssel kellett összevarrni a homlokát, meglepetésében úgy beverte a fejét az alvázba.

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.