A barátnőméknél ebédeltünk és utána az apja félrehívott. A faterjával tök jól kijövök, sokszor szoktunk dumálni.
Mondta hogy pár napja hallotta ahogy szexeltünk és, hogy legközelebb figyeljünk oda, mert ez neki és nekünk is kínos.
A gáz csak az volt, hogy én egy hétig a haverjaimmal voltam síelni Ausztriában.

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

1975 augusztusában egy háromtagú banda akarta kirabolni a Skót Királyi Bank Rothesay-ben található fiókját, de a forgóajtó csapdába ejtette őket.
A bank személyzete segített kiszabadulni nekik, amit megköszöntek, majd távoztak.
Néhány perc múlva ismét megjelentek, és készpénzt követeltek, de a személyzet már nem vette őket komolyan. Amikor 5000 fontot kértek, a főpénztáros hangosan kinevette őket.
Ekkor az egyik rabló átugrott a pulton, azonban a földetéréskor kificamította a bokáját.
A másik két bűntárs megpróbált elmenekülni, de kifelé menet megint beszorultak a forgóajtóba...

Új padlószőnyeget vettünk a lakásba. Az árban benne volt a lerakás is. Beállított két fickó, behozták és ripsz-ropsz lerakták a szőnyeget. Elégedetten nézték munkájuk eredményét, mikor az egyik oldalba bökte a másikat.
Én is észrevettem, hogy egy hupli van a szőnyeg közepén. A másik fogta a kalapácsot, és néhány ütéssel nagyjából elegyengette a kitüremkedést.
Éppen szólni akartam, hogy ez azért nem tökéletes, mikor benyitott az anyósom, hogy nem láttuk-e a hörcsögét...