Egy új fickót kasztliznak be a nehézfiúk cellájába, aki megölte az anyósát.
Az "öregek" faggatni kezdik, hogy hogyan csinálta ki a mamát.
- Csak azt tettem, amire a feleségem megkért.
Eljött hozzánk látogatóba a mama, de a feleségemnek délután el kellette mennie otthonról.

Azt mondta nekem:

"Drágám, anyu egy kicsit lefeküdt aludni, nagyon fáradt. Kérlek, ne ébreszd fel, ha légy szállna rá, üsd agyon!"

Csörög otthon a telefon, a feleség rohan, de a férje gyorsabb nála. Felkapja a kagylót, majd mérgesen lecsapja.
- Ki volt az? - kérdi tőle a feleség.
- Valami környezetvédő lehetett, mert azt kérdezte, tiszta-e a levegő?

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Arrafelé köztudottan sport piásan autózni.
Egy ír kisváros, Donegal egyik kocsmájának sötét parkolójába, szép csendesen behúz az éjszakai járőr. Kisvártatva, mikor bent elhangzik a "záróra!", látja ám, hogy kijön egy igencsak támolygó alak. A férfi alig tud már járni, szemlátomást igen-igen felöntött a garatra.
Botorkál egy ideig a parkolóban, a zsaru meg csendben figyeli.
Végtelennek tűnő ideig jön-megy a pasas.
Próbálgatja a kulcsát legalább 5-6 kocsi zárjába, míg végül sikerül megtalálnia a sajátját. Nagy nehezen kinyitja az ajtót és szinte beesik az ülésre.
Az emberek szállingóznak közben kifelé a kocsmából, szétszélednek az autóikhoz, de ő csak ül, csak ül, hosszú percekig.
Végül aztán emberünk beindítja a motort, bekapcsolja az ablaktörlőt - csendes nyári este volt! - , az indexet kapcsolgatja ki- be, dudál, aztán felkapcsolja a világítást. Elindul a kocsival, megy pár centit, aztán kicsit vissza. Próbálkozik újra még néhány percig, míg végül egy helyben marad megint.
Közben a többi vendég elhajt, gondosan kikerülgetve a szerencsétlenkedőt.
Mikor aztán az utolsó kocsi is kihúzott a parkolóból, végre elindul. Szép lassan gurul ki az útra.
A zsaru, aki türelmesen csak erre várt, beindítja a motort, felkapcsolja a villogókat, startol és megállítja az ürgét, hogy megszondázza.
Legnagyobb meglepetésére a szonda "nulla" alkohol szintet mutat! Nem tudja mire vélni járőrünk a dolgot. Mondja a vezetőnek, hogy be kell kísérnie az őrsre, mert nyilvánvalóan a szonda hibásan működik.
- Nem hiszem! - mondja a sofőrünk büszkén - nincs azzal semmi baj, csak ma este én voltam az ügyeletes csali!

A gyerek kérdezi otthon az apját:
- Apu! Az eszemet melyikőtöktől örököltem?
- Biztosan anyádtól fiam, mert az enyém még megvan!

Egy vagány csávó megy a barátnőjével az utcán éjszaka. A lány meglát egy üzletet, ahol bundákat árulnak.
- Jaj, de szép bundák! Úgy szeretnék egyet!
A srác fog egy téglát, és betöri a kirakatot. Kiveszi a kabátot és odaadja a lánynak.
Mennek tovább, majd egy BMW-kereskedés előtt a barátnő újra megszólal:
- Jaj, de szép autók. Majd meghalok egy ilyenért! Vegyél nekem egyet!
Erre a fickó:
- Na, vegyél már vissza! Mit gondolsz, lopom én a téglát?

Kamikáze oktató az újoncoknak:

- Jól figyeljenek, mert ezt csak egyszer mutatom meg!

Egy árva fiú a tanácselnök közreműködésével ingyen kitanulta a kőfaragó szakmát. A tehetséges ifjonc egy mesterhez kerül, aki mielőtt átadja neki a mesterlevelet, így szól:
- Na, fiam, holnap menj el a tanácselnök elvtárshoz, és köszönd meg szépen, hogy kitanulhattad a szakmát!
A fiú így is tesz. Elmegy a tanácselnökhöz, és így szól:
- Kedves tanácselnök elvtárs! Szeretném megköszönni, hogy kitanulhattam a kőfaragó szakmát. Meglátja olyan szép síremléket készítek magának, hogy amíg él, nem felejti el.

- Miért van a pasiknak egy génnel több, mint a disznóknak?
- Hogy ne kunkorodjon a farkuk!

- Doktor úr, azt hiszem, hogy előrehaladott amnéziám van!

- Tényleg? Miből gondolja?

- Mit?