Dezső egy nap azzal a hírrel tért haza egy orvosi vizsgálatból Adélhoz, a feleségéhez, hogy az orvosa szerint már csak 24 óra van hátra az életéből.

Letörölgette felesége arcáról a könnyeket, majd megkérte, szeretkezzenek.
A nő természetesen nem tiltakozott, és szenvedélyes szex kerekedett.
Hat órával később aztán Dezső újra odament az asszonykájához, és így szólt hozzá:
- Kedvesem, most már csak 18 óra van hátra az életemből.Szeretkezhetnénk újra?
Adél nem mondott nemet, és újra vad szex következett. Kicsit később, mikor Dezső
épp lefekvéshez készülődött, ráébredt, hogy már csak 8 órája van hátra az életéből.
Gyengéden megböködte Adél vállát, és azt mondta:
- Drágám? Kérlek! Csak még egyszer utoljára, mielőtt meghalnék!
Adél belement, majd az aktus után a másik oldalára fordult és elaludt.
Dezső fejében azonban egyre csak ketyegett az óra, tikk-takk, tikk-takk, és addig-addig forgolódott álmatlanul, míg végül már csak 4 óra volt hátra az életéből.
Szelíden megkocogtatta felesége vállát, hogy felébressze.
- Kicsim, már csak négy órám maradt! Nem lehetne?
Felesége hirtelen felült, felé fordult, és így szólt:
- Na ide hallgass, Dezső! NEKEM holnap reggel fel kell kelnem! NEKED nem!

Az iskolában a lányok mindig felmentek a WC-be, hogy kirúzsozzák magukat. A rúzsozás után mindegyik lány a tükörre rakta a szájlenyomatát.
A takarítónő az igazgatóhoz fordult és minden kirúzsozott lányt behívtak a WC-be. Ott a takarítónő megmutatta mindenkinek, hogy milyen nehéz letörölni a rúzsfoltokat.
A rongyát belemártotta a WC-be és azzal törölte le a foltokat.
Attól a naptól kezdve nem volt többé rúzsfolt a tükrön.

Ma kifestettem leendő kislányunk szobáját rózsaszínre. Este elmentünk ultrahangra, ahol kiderült, hogy múltkor félrenézték a nemét.
Kisfiú lesz !

Az afrikai dzsungelben az expedícióval tartó szociológusnő egy bennszülött törzs játszadozó gyermekeit szerette volna lefényképezni, de a gyerekek harsányan kiáltozni kezdtek.
A szociológusnő elvörösödött, és bocsánatot kért a törzsfőnöktől a tapintatlanságért.
Ő ugyanis tudja, hogy bizonyos törzsekben az a hit él, hogy ha lefényképezik őket, azzal ellopják a lelküket.
A tudós hölgy hosszú magyarázatba fogott a fényképezőgép mivoltáról, működéséről, a törzsfőnök pedig állandóan közbe akart szólni, mindhiába. Mikor a hölgy befejezte felvilágosító előadását, a törzsfőnök végre szóhoz jutott. Barátságosan, arcán az egyszerű emberek ártatlan kifejezésével mosolyogva mondta:
- Asszonyom! A gyerek csak arra akarták magát figyelmeztetni, hogy rajta felejtette az objektíven a sapkát!

Egy kisboltban dolgozom. A múltkor egy vevő a pulton felejtette a mobilját. Megnéztem rajta a címlistát, és felhívtam a Mama feliratnál jelzett telefonszámot.
Elmondtam a hölgynek, hogy a fia telefonja nálunk van.
- Azonnal intézkedem - válaszolt a Mama.
Kis idő múlva megcsörrent a mobil, felvettem:
- Halló?
- Kisfiam, a kisboltból telefonáltak, hogy náluk van a mobilod, menj érte!

Egy házaspár telefonon felhívja a szomszédot, és amint az felveszi, elkezdik énekelni a "Happy Birthday" című számot.
A végén aztán kiderül, hogy véletlenül rossz számot hívtak. Amikor elkezdenek szabadkozni a hiba miatt, a vonal másik végén az ismeretlen vidáman mondja nekik:
- Semmi baj, ahogy hallom, nem árt meg maguknak egy kis gyakorlás :)

Délre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, örültem, hogy délelőtt viszonylag stresszmentesen fel tudok készülni majd az eseményre.
Reggel azonban telefonhívást kaptam a rendelőből, hogy jó lenne, ha 9:30-ra ott tudnék lenni. "Persze, ott leszek" mondtam a legnagyobb nyugalommal, és csak utána estem pánikba. A reggeli kapkodás a szokásos menetben folyt, gyerekek reggeliztetése, öltöztetése, uzsonnák csomagolása, fuvarozás az iskolába, óvodába stb. 8:45-re értem haza, nem volt már idő újabb fürdésre, ezért csak gyorsan felkaptam a mosakodó rongyot a kád mellöl, és jól lemostam magam "ott". Autóba vágtam magam és rohantam az orvoshoz. Felfeküdtem az asztalra, a fejemet a fal felé fordítottam, és azt képzeltem, hogy Párizsban sétálgatok... A doki megszemlélte a terepet, majd így szólt:
- Húha! Látom, ma volt egy kis különleges felkészülés...
Nem tudtam miről beszél, nem reagáltam semmit, tovább sétáltam "Párizsban". Hazamentem, a nap további része a szokásos rutin szerint ment, főzés, gyerekek összeszedése, házi feladatok ellenőrzése. Estefelé a lányom ijedt hangon kérdezte:
- Anyu, hol van a mosdórongy a fürdőszobából?
- Kidobtam, vegyél elő másikat! - mondtam neki. Mire a lányom:
- De nekem az kell, mert benne volt az összes csillámporom és flitterem!"

"Egy somogyi kórház szülészetén történt, ismerősöm is a kórteremben lábadozott a szülés után, szem- és fültanúja volt az esetnek, ő mesélte.
Népes, jól öltözött kisvárosi cigány család jött a kismamáért és a babáért a 4 ágyas kórterembe, hogy hazavigyék.
A szülést levezető orvos is hamar előkerült - a szülés óta nem látták a szobában - és kezeit dörzsölve ott tüsténkedett a család körül, hogy ugye
minden rendben volt, ugye, jó volt az ellátás, ugyebár, khm, meg hasonlók. Ekkor előlépett a családfő és nagy tisztelettel rövid mondókába fogott: egyszerű szavakkal megköszönte az orvos munkáját és átadott neki egy hatalmas díszdoboz desszertet.

Az orvos átvette a dobozt, de képtelen volt eltitkolni csalódottságát és kézfogás helyett lekezelően kicsattant:

- Jóember ilyenkor nem desszertet szoktak adni a szülésznek! Nagy csend lett.
Aztán a férfi csendben megkérdezte: - Bocsánat, hanem mit?
- Aki elégedett a munkánkkal, az borítékot ad, kérem szépen! Hagyományosan ez illik. Maguk nem hallottak még erről? Pedig van maguknál szaporulat szép számban! - Bocsánat, ne haragudjon doktor úr és mennyit szoktak adni a népek?

- Hát. . . 30-40. 000 forintot.
- Értem, elnézést kérek, tudatlan vagyok, de megoldjuk azonnal, engedelmével visszakérném a desszertet.
Kivette az orvos kezéből a dobozt, felnyitotta és kivett belőle egy köteg 20ezrest, majd 2 darabot átadott a kővé vált orvosnak, akin látszott, hogy a rosszullét kerülgeti.
A többit zsebre vágta és a család kivonult a kórteremből.
A többi kismama a takaró alá menekült, mert majd megfulladtak a röhögéstől. "

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

"Azt hiszem elég jól sikerült a tegnapi betépés. Semmire sem emlékszem és egy pályaudvaron vagyok ahol főleg németül beszélnek.
Lehet hétfőn nem megyek be melózni"

Válasz :

"A hétfői meló miatt ne aggódj, ma kedd van. Már a rendőrség is keres, anyádék büszkék lesznek rád.
Amúgy hol a répában vagy?"