A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Zsúfolt busz. Egy csinos lány keresett valamit a pénztárcájában, mikor a busz éleset kanyarodott és az apró nagy része kiszóródott. A lány hirtelen mozdulattal leguggolt, hogy összeszedje, miközben egy igen-igen hangosat pukizott. Szegény, rákvörös arccal állt fel és nem mert senkire sem nézni. A busz utasai szintén rákvörösek voltak az elfojtott röhögéstől, de mindenki moderálta magát és rezzenéstelen arccal bámult maga elé vagy ki az ablakon. Nem így egy szakadt hajléktalan, aki megszólal :
- Te kis fingós, ott még van egy forint.

Ez állítólag egy megtörtént eset, és fel is jegyezték az amerikai haditengerészet egyik rádiózási naplójában:
- Azonnal térjen ki észak felé 15 fokkal.
- Javaslom, hogy ön térjen ki dél felé 15 fokkal...
- Megismétlem, térjen ki észak felé 15 fokkal, máskülönben összeütközünk.
- Én nem tudok kitérni, térjen ki ön 15 fokkal....
- Én az amerikai haditengerészet tisztje, az amerikai flotta egyik hajójának kapitánya vagyok. Utoljára mondom térjen ki.
- Én pedig szolgálatos a világítótoronyban...

Az iskolában a lányok mindig felmentek a WC-be, hogy kirúzsozzák magukat. A rúzsozás után mindegyik lány a tükörre rakta a szájlenyomatát.
A takarítónő az igazgatóhoz fordult és minden kirúzsozott lányt behívtak a WC-be. Ott a takarítónő megmutatta mindenkinek, hogy milyen nehéz letörölni a rúzsfoltokat.
A rongyát belemártotta a WC-be és azzal törölte le a foltokat.
Attól a naptól kezdve nem volt többé rúzsfolt a tükrön.

Pécs, Nagy Lajos Gimnázium. Buszos osztálykirándulás keretében viszik a diákokat a kaposvári Csiky Gergely Színház, Dózsa György c. színdarabjának előadására.
Az út kb: 1,5 óra. Időben el is indulnak, ám a busz defektet kap és a szókimondó buszsofőrnek egy órájába telik kicserélni a kereket. Így már nem érnek oda időben, csak amikor már javában folyik az előadás. Nosza, annyi baj legyen, a jegyek ki vannak fizetve, a helyek fenntartva, mind a negyven ember, élén sofőrünkkel megpróbálja laposkúszásban elfoglalni a székeket.
Az előadásnak pont ebben a pillanatában ér a szövegkönyv ahhoz a részhez, amikor a jobbágysereget verbuváló Dózsa így kiált fel:
- Hol késtetek, Parasztok?
Mire hősünk magára véve a felszólítást, így vág vissza :
- Hát b....m.. az anyád, lerobbant a buszunk, te köcsög!!!

Valós történet alapján

A német legyen ön is milliomos játékban egy férfi eléri a legutolsó kérdést, amivel a fődíjat vihette el és volt még egy telefonos segítsége.
A férfi felhasználja a segítségét és a feleségét kéri, hogy hívják fel.
A műsorvezető felhívta és elmondta neki, hogy ki ő és miért hívta fel, majd átadja a szót a férfinak.

- Szia drágám. Csak azért hívlak, hogy te legyél az első aki megtudja, hogy megnyertem a fődíjat.- majd megjelölte az A-t és megnyerte a fődíjat.

Egy házaspár telefonon felhívja a szomszédot, és amint az felveszi, elkezdik énekelni a "Happy Birthday" című számot.
A végén aztán kiderül, hogy véletlenül rossz számot hívtak. Amikor elkezdenek szabadkozni a hiba miatt, a vonal másik végén az ismeretlen vidáman mondja nekik:
- Semmi baj, ahogy hallom, nem árt meg maguknak egy kis gyakorlás :)

Az egyik olasz játékvezető így dicsekedett az őt meginterjúvoló újságírónak:
- Amikor Rómában a mérkőzés után elhagytam a stadiont, több százan kezet csókoltak nekem.
- Olyan jól bíráskodott?
- Dehogyis! Püspökruhába kellett öltöznöm, hogy kimenekülhessek a szurkolók közül.

"Sziasztok Andika vagyok, anya küldött ide hogy írjam be azt, hogy hogyan ízlett az ebéd.
Hát a leves az nagyon finom volt, mert nem volt, mert nem szeretem, és inkább nem kértem. A második, abban finom volt a hasábkrumpli, csak kevés kecsöpöt adtak hozzá, fagyi vagy csoki meg nincs.
Mire legközelebb jövünk anyáékkal, lécci hozzatok, apu kifizeti”

Délre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, örültem, hogy délelőtt viszonylag stresszmentesen fel tudok készülni majd az eseményre.
Reggel azonban telefonhívást kaptam a rendelőből, hogy jó lenne, ha 9:30-ra ott tudnék lenni. "Persze, ott leszek" mondtam a legnagyobb nyugalommal, és csak utána estem pánikba. A reggeli kapkodás a szokásos menetben folyt, gyerekek reggeliztetése, öltöztetése, uzsonnák csomagolása, fuvarozás az iskolába, óvodába stb. 8:45-re értem haza, nem volt már idő újabb fürdésre, ezért csak gyorsan felkaptam a mosakodó rongyot a kád mellöl, és jól lemostam magam "ott". Autóba vágtam magam és rohantam az orvoshoz. Felfeküdtem az asztalra, a fejemet a fal felé fordítottam, és azt képzeltem, hogy Párizsban sétálgatok... A doki megszemlélte a terepet, majd így szólt:
- Húha! Látom, ma volt egy kis különleges felkészülés...
Nem tudtam miről beszél, nem reagáltam semmit, tovább sétáltam "Párizsban". Hazamentem, a nap további része a szokásos rutin szerint ment, főzés, gyerekek összeszedése, házi feladatok ellenőrzése. Estefelé a lányom ijedt hangon kérdezte:
- Anyu, hol van a mosdórongy a fürdőszobából?
- Kidobtam, vegyél elő másikat! - mondtam neki. Mire a lányom:
- De nekem az kell, mert benne volt az összes csillámporom és flitterem!"