- Hány éves a fia, amelyik magával lakik?
- Harmincöt vagy harmincnyolc, nem tudom pontosan...
- Hány éve lakik magával?
- Negyvenöt.

Szabó hazaérkezik az afrikai útjáról, s a barátai nyomban elárasztják kérdésekkel:
- Na, és hogy érezted magad a kannibálok között?
- Ó, rettentő barátságos emberek! Mindjárt az első nap ott akartak tartani ebédre...

Gábor unokaöcsém egészen picike volt, és a szülei autóztak vele vidékre. Mondták neki, hogy mindjárt jön Kiskunlacháza. Eltelt pár perc, és Gáborka már nagyon türelmetlen volt.
- Hol van már??!
- Micsoda?
- Hát kiskullancs háza!

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Tegnap voltunk Zolival egy házibuliban.
Szegénykém, nagyon keményen berúgott.

Félrevonultunk egy szobába, jól éreztük magunkat, és megtörtént a dolog.
Ezután ő kiment az erkélyre és felhívott, hogy ne haragudjak, de azt hiszi, hogy épp az előbb csalt meg . . .

Nem tudom, hogy haragudjak-e rá, ezek után ?!

Ma a kedvenc zenémet hallgattam vezetés közben és vadul táncoltam rá, mikor megállított egy rendőr. Azt mondta azért, mert azt hitte, hogy epilepsziás rohamom van éppen.

Egy középiskolában nagyon elterjedt az a szokás, hogy a lányok a mosdóban kirúzsozzák a szájukat, majd megcsókolva a tükröt, ott hagyják az ajak lenyomatukat.
A takarítónő szól az igazgatónak, így az összes lányt, akinek rúzsos a szája, a tanítás után behívják a mosdóba.
A takarítónő elmeséli nekik, hogy milyen nehéz is a rúzst lemosni a tükörről, majd tart egy bemutatót. Fogja a felmosórongyot, belemártja a legközelebbi WC kagylóba,és elkezdi letörölni a rúzsfoltokat.

Na, ez volt az utolsó nap, amikor a lányok rúzsnyomokat hagytak a tükrön...

A postán küldött fogyasztóportól habzik a szám és kihullott a hajam!

- Tisztelt Fogyasztó!
Amennyiben visszaküldi a megmaradt autópolírozó vegyszert, korrigáljuk a sajnálatos kézbesítési hibát.

Egy fiatalember lázasan tanulja a szóbeli érettségi tételeket. Egy nappal az érettségi vizsga előtt riadtan konstatálja, hogy a történelem tételekre nem maradt ideje. "Mentsük, ami menthető!" - alapon 1 tételt azért megtanul, mégpedig a 13-as számút, ettől rögtön elmúlt a félelme.
Másnap, amikor a 7-es számú történelem tételt húzta, egy hirtelen mozdulattal visszadugta a többi közé.
- Na-na fiatalember, maga meg mit művel? Hányas tételt húzta?
- A 13-ast, de babonás vagyok, ezért ijedtemben visszaraktam.
- Ilyen itt nincs! Tessék, mondja csak el a 13-as tételt!
A fiatalember jelesre vizsgázott.

Az afrikai dzsungelben az expedícióval tartó szociológusnő egy bennszülött törzs játszadozó gyermekeit szerette volna lefényképezni, de a gyerekek harsányan kiáltozni kezdtek.
A szociológusnő elvörösödött, és bocsánatot kért a törzsfőnöktől a tapintatlanságért.
Ő ugyanis tudja, hogy bizonyos törzsekben az a hit él, hogy ha lefényképezik őket, azzal ellopják a lelküket.
A tudós hölgy hosszú magyarázatba fogott a fényképezőgép mivoltáról, működéséről, a törzsfőnök pedig állandóan közbe akart szólni, mindhiába. Mikor a hölgy befejezte felvilágosító előadását, a törzsfőnök végre szóhoz jutott. Barátságosan, arcán az egyszerű emberek ártatlan kifejezésével mosolyogva mondta:
- Asszonyom! A gyerek csak arra akarták magát figyelmeztetni, hogy rajta felejtette az objektíven a sapkát!