Látogató: Hol van New York?
Infós: Az USA-ban.
Látogató: De a New York üzlet?
Infós: Olyan nincs, csak New Yorker üzlet, ezen a szinten a jobboldalon.
Látogató: Na ugye, hogy tudja!

Látogató: Hol van az x.y. bolt?
Infós: Ezen a szinten, baloldalon.
Látogató: A múltkor a jobb oldalon volt, erre biztosan emlékszem.
Infós: Hölgyem, nem lehet, hogy a múltkor a másik irányból jött?
Látogató: Nahát, tényleg!

Látogató: Jó napot! K&H Bank van itt?
Infós: Sajnos nincs.
Látogató: De az újság azt írja!
Infós: Mutassa meg, legyen szíves... Ez MKB-t ír!
Látogató: Azt hát, nem mindegy?!

Látogató: Elnézést, én egy aranyboltot keresek, a földszinten van, a művesés mellett.
Infós: Művesés?! Nem vízesés?
Látogató: Hááát...

Látogató: Van a Media Marktban Keravill?

- Jó napot! A Hazai Világbank telefonszámát szeretném.
- Hazai Világbank?
- Tudja, a HVB bank!

- Mindig nézz jobbra és balra, ha áthaladsz egy zöld jelzésen.
- Amikor egy egyirányú utcában mész, húzódj jobbra, hogy a szembejövők is elférjenek.
- Soha ne állj meg egy gyalogosnak, kivéve ha a kerekeid alól akarod eltávolítani.
- Az első parkolóhely amit látsz, az utolsó parkolóhely, amit látsz. Foglald el.
- Tanulj meg hirtelen kanyarodni. Egy nagyvárosban csak szlalomozva tudsz közlekedni, mert a motorosok rendszeresen próbára teszik reflexeidet.
- Soha ne parkolj le egy olyan autó mellé, amin jól látható ütközésnyomok vannak.
- Mindig nézz szét, mielőtt áthajtasz a piros lámpán.
- Ha a lámpa vált, kezdd el egyből nyomni a dudát.
- Ne vedd komolyan a sebességkorlátozó táblákat. A korlátozást feloldó táblákat különböző emberek úgyis ellopják, így jelentős dugót okoznál a lassításoddal.
- Sose használd az irányjelzőt, ha sávot akarsz váltani. A másik sávban mögötted haladó ha észrevenné, hogy be akarsz menni elé, biztos felgyorsítana, hogy megakadályozzon benne.
- Ha ránézel a másik autósra, már el is vesztetted az elsőbbségedet vele szemben.

Délre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, örültem, hogy délelőtt viszonylag stresszmentesen fel tudok készülni majd az eseményre.
Reggel azonban telefonhívást kaptam a rendelőből, hogy jó lenne, ha 9:30-ra ott tudnék lenni. "Persze, ott leszek" mondtam a legnagyobb nyugalommal, és csak utána estem pánikba. A reggeli kapkodás a szokásos menetben folyt, gyerekek reggeliztetése, öltöztetése, uzsonnák csomagolása, fuvarozás az iskolába, óvodába stb. 8:45-re értem haza, nem volt már idő újabb fürdésre, ezért csak gyorsan felkaptam a mosakodó rongyot a kád mellöl, és jól lemostam magam "ott". Autóba vágtam magam és rohantam az orvoshoz. Felfeküdtem az asztalra, a fejemet a fal felé fordítottam, és azt képzeltem, hogy Párizsban sétálgatok... A doki megszemlélte a terepet, majd így szólt:
- Húha! Látom, ma volt egy kis különleges felkészülés...
Nem tudtam miről beszél, nem reagáltam semmit, tovább sétáltam "Párizsban". Hazamentem, a nap további része a szokásos rutin szerint ment, főzés, gyerekek összeszedése, házi feladatok ellenőrzése. Estefelé a lányom ijedt hangon kérdezte:
- Anyu, hol van a mosdórongy a fürdőszobából?
- Kidobtam, vegyél elő másikat! - mondtam neki. Mire a lányom:
- De nekem az kell, mert benne volt az összes csillámporom és flitterem!"

‎- Szeretsz, édesem?
- Szeretlek!
- Akkor is szeretni fogsz, ha nem lesz ennyi pénzem?
- Igen, akkor is, csak hiányozni fogsz egy kicsit.

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Ma összebarátkoztam egy lánnyal a chaten. Elég jól elbeszélgettünk, és megadtuk egymásnak a facebookos elérhetőségünket. Így kiderült, hogy meglepően sok közös van bennünk. Ugyanolyan idősek vagyunk, ugyanabba az iskolába járunk, és a pasink is ugyanaz:(

- Jó napot! A Hazai Világbank telefonszámát szeretném.
- Hazai Világbank?
- Tudja, a HVB bank!
-------------------------------

- Itt lakom Tamásiban, és a házammal szemben van egy telefonfülke. Most, hogy északi szél fúj, állandóan csapkod az ajtaja. Ki tudna küldeni valakit, aki megjavítja?

Egy somogyi kórház szülészetén történt, ismerősöm is a kórteremben lábadozott a szülés után, szem- és fültanúja volt az esetnek, ő mesélte. Népes, jól öltözött kisvárosi cigány család jött a kismamáért és a babáért a 4 ágyas kórterembe, hogy hazavigyék. A szülést levezető orvos is hamar előkerült - a szülés óta nem látták a szobában - és kezeit dörzsölve ott tüsténkedett a család körül, hogy ugye minden rendben volt, ugye, jó volt az ellátás, ugyebár, meg hasonlók. Ekkor előlépett a családfő és nagy tisztelettel rövid mondókába fogott: egyszerű szavakkal megköszönte az orvos munkáját és átadott neki egy hatalmas díszdoboz desszertet. Az orvos átvette a dobozt, de képtelen volt eltitkolni csalódottságát és kézfogás helyett lekezelően kicsattant: - Jóember ilyenkor nem desszertet szoktak adni a szülésznek! Nagy csend lett. Aztán a férfi csendben megkérdezte:
- Bocsánat, hanem mit?
- Aki elégedett a munkánkkal, az borítékot ad, kérem szépen! Hagyományosan ez illik. Maguk nem hallottak még erről? Pedig van maguknál szaporulat szép számban! - Bocsánat, ne haragudjon doktor úr és mennyit szoktak adni a népek?
- Hát. . . 30-40. 000 forintot.
- Értem, elnézést kérek, tudatlan vagyok, de megoldjuk azonnal, engedelmével visszakérném a desszertet. Kivette az orvos kezéből a dobozt, felnyitotta és kivett belőle egy köteg 20 ezrest, majd 2 darabot átadott a kővé vált orvosnak, akin látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. A többit zsebre vágta és a család kivonult a kórteremből. A többi kismama a takaró alá menekült, mert majd megfulladtak a röhögéstől.

A feleségem imád beszélni, de ez őszintén bevallom időként kicsit már fáraszt.
Az egyik este némán néztem magam elé, hallgatván a mondandóját. Hétéves fiunk Gábor, észrevette az arcomon a fásultság jeleit, mire halkan odasúgta nekem:
- Apa! Tettesd magad döglöttnek!