Egy német, egy francia és egy orosz beszélgetnek:
- Nekem egy Mercedes-em van, a feleségemnek egy BMW-je, külföldre pedig lakókocsival járunk - mondja a német.
- Nekem egy Peugeot-m, a feleségemnek meg Renault-ja van. Külföldre mi vonattal járunk - mondja a francia.
- Nekem egy Ladám van, a feleségem meg metróval jár - mondja az orosz.
- És külföldre mivel jártok?
- Leginkább tankkal.

Megpróbáltam egészségesen táplálkozni, amikor egy mandarin a szemembe fröcskölt...
Süti ilyet soha nem tenne velem!

Az afrikai dzsungelben az expedícióval tartó szociológusnő egy bennszülött törzs játszadozó gyermekeit szerette volna lefényképezni, de a gyerekek harsányan kiáltozni kezdtek.
A szociológusnő elvörösödött, és bocsánatot kért a törzsfőnöktől a tapintatlanságért.
Ő ugyanis tudja, hogy bizonyos törzsekben az a hit él, hogy ha lefényképezik őket, azzal ellopják a lelküket.
A tudós hölgy hosszú magyarázatba fogott a fényképezőgép mivoltáról, működéséről, a törzsfőnök pedig állandóan közbe akart szólni, mindhiába. Mikor a hölgy befejezte felvilágosító előadását, a törzsfőnök végre szóhoz jutott. Barátságosan, arcán az egyszerű emberek ártatlan kifejezésével mosolyogva mondta:
- Asszonyom! A gyerek csak arra akarták magát figyelmeztetni, hogy rajta felejtette az objektíven a sapkát!

"Igazából nekem nincs panaszom, mert az étel meg az ital jó volt, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a konyháról fura nyögések hallatszottak ki, aztán a felszolgáló kisasszonynak meg lisztes kéznyomok voltak a fenekén."

- Jó napot! A Hazai Világbank telefonszámát szeretném.
- Hazai Világbank?
- Tudja, a HVB bank!
-------------------------------

- Itt lakom Tamásiban, és a házammal szemben van egy telefonfülke. Most, hogy északi szél fúj, állandóan csapkod az ajtaja. Ki tudna küldeni valakit, aki megjavítja?

"Tisztelt Hölgyek!

Kérem Önöket, hogy szeretőiket a házbeli férfiak közül válasszák ki, mert a házbelieknek nincs hol parkolniuk.

Köszönettel: Közös képviselő"

Vetélkedőt rendeztek a világ királynéinak. Ki a legerősebb köztük? Hárman jutottak a döntőbe. Mindegyiknek adtak egy diót, hogy törje össze.
Az első királynő a foga közé vette és összeroppantotta.
Rávésték a koronájára: "A legerősebb fogú királyné."
A második a markába fogta és reccs, máris összetörte. Ezt vésték a koronájára: "A legerősebb kezű királyné."
A harmadik a combja közé rakta és egy pillanat alatt összeroppantotta. Tanakodtak a bírák...
Mit írjanak a koronájára? Végül ezt a feliratot kapta: "Isten óvja a királyt!"

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Apám festette a házat, és hogy biztonságosabban állhasson a létrán a magasban, venni akartak egy rögzítő kötelet.
Elküldte anyámat a boltba.
- Szeretnék egy jó, erős kötelet.
Mindenki kérdőn nézett rá, mire ő magyarázóan hozzátette:
- A férjemnek kell...

A bánatomat italba akartam fojtani, de kiderült, hogy tud úszni a bestia!